Khaled Hosseini: Papírsárkányok - Ajánló

Az egyetemen volt egy Inter-és multikulturális nevelés nevű tantárgyunk, ami igazából csak arra volt jó, hogy ezt a csodás könyvet elolvassam. Beadandó dolgozatként vagy ezt a könyvet vagy valami mást kellett volna csinálni, és mivel szeretek olvasni, inkább a könyves verziót választottam. De ami kötelező, az már nem is olyan jó móka, nem is volt kedvem neki kezdeni, hetekig csak halogattam, tologattam, aztán egy héttel a beadás előtt nekiveselkedtem a teljes lemondás és bukás tudatában, hiszen egy 500 oldalas könyvről beszélünk. Elkezdtem olvasni és egyszerűen annyira letaglózott a történet, hogy pontosan másfél nap alatt kiolvastam. Emlékszem a pillanatra, hogy ültem a kanapén és nem is tudtam megszólalni, sem megmozdulni - egyrészt, mert nagyon nagy hatással volt rám, másrészt mert maradt egy nagy űr, most mit fogok olvasni? Végül ötöst kaptam, de az már más történet... :)

Afgán történetet még nem olvastam, és szerettem volna mindenképpen megtapasztalni, hogy milyen történelmi és kulturális értékeket rejt magában a regény, milyen érzéseket tud bennem kelteni egy keleti író.

A családregény körülbelül negyven-ötven éven át ível három generáción keresztül a végkifejletig.

A főszereplőt, Amirt az 1960-as évek végén ismerhetjük meg, általános iskolás korában, Afganisztán béke éveinek végén. Az ország ekkor alkotmányos monarchia volt, élén a sah-val. Ekkor az ország teljesen más képet festett önmagáról, mint amit most a hírekben hallunk és látunk.

A regény ellentétpárokon alapszik, a szegénység-gazdagság, béke-háború, jó-rossz dolgokon, melyek váltakozva de konstans vezetnek végig minket a történeten.

A társadalmi berendezkedés már az első fejezetben körvonalazódik. Amir gazdag családban cseperedik, a gazdagok minden előnyével, kiváltságával, míg a kertjükben lakó Haszan és apja szegény körülmények között szolgálják Amirt és családját.

Amir édesanyja a szülés utáni komplikációk következtében meghal, így ő és édesapja maradnak. Haszant pedig születése után egy héttel édesanyja otthagyja, és egy cirkuszi társulattal elmegy.
A két fiú együtt nő fel, barátok lesznek, de mindig ott lebeg közöttük a társadalmi különbség, melyhez Amir édesapjának tanítása és az iskolai nevelés is hozzájárul.
Afganisztánban ma nagyon csekély a nők írás-olvasás tudása és azoknak az etnikumokban élőknek is, akik szegények.
Amir megtaníthatta volna olvasni és írni Haszant, de nem tette – amit a regény vége felé már megbán és többször is kérdőre vonja saját magát, ahogyan az egész történetben is teszi. Olykor-olykor Amirt elszórakoztatja, hogy Haszan nem tud írni és olvasni, hecceli, gúnyt űz belőle, kicsit uralkodik ezáltal rajta, hatalma van felette.
Érdekes gondolatok, kérdések lengik be a történetet – vajon neveltetés, társadalmi helyfoglalás határozza meg döntéseink és személyiségünk mivoltát?

A keleti országokban vallásosabbak, hithűbbek, hagyományőrzőbbek az emberek, náluk számít a társadalmi hierarchia, az ott elfoglalt hely szabja meg, ki milyen ember és mit érhet el az életben. A történetben Amir és családja pastu, míg Haszan és édesapja hazara.

Amirral édesapja nincs szoros viszonyban, a kisfiú úgy érzi, hogy édesanyja halálának ő az oka és édesapja is ezért hűvös vele. Az apa kozmopolita életet él, az afgán kultúra és társadalmi elhelyezkedése szerint kereskedik, utazik, barátaival szociális életet él, fiát szigorúan tiszteletre, becsületre neveli.

Amir, mivel szeretne apja közelében lenni, az ilyen alkalmakkor a dolgozó szoba ajtajában édesanyja könyveit olvassa. Talál egy könyvet, melyben a hazarákról írnak – ami ritkaság – és ezt egyik tanárának elmeséli, érdeklődik, hogy miért van ez a kialakult viszony a két etnikum között. Az akkor még intenzíven fejlődő, virágzó társadalomban megmutatkozik a hiedelmek, sztereotípiák éltetése az észérvek és elfogadással szemben, hiszen a tanár a könyvben leírtakat téves, vicces dolognak titulálja és kéri Amirt, hogy ne adjon ilyen könyvek szavára.

Afganisztán aranykorában  - amikor még nők is tanulhattak és taníthattak (Amir édesanyja tanár volt) sem volt elfogadó, kulturálisan érzékeny iskola. Pedig a kulturkörükhöz a pastu és hazara és emellett más etnikumok is hozzátartoztak már évszázadokon át.

Talán a folytonos háborúskodást az elfogadással és integrálással, multikulturális neveléssel egy jobb, pozitívabb irányba lehetett volna, lehetne terelni.

A két fiú együtt szocializálódik megtartva a határt a két etnikum között és az élet többszöri válaszútjainál Amir esetében mindig e felé dől a mérleg. Ilyenkor folyton-folyvást szégyelli magát, megkérdőjelezi emberségét. De vajon elítélendő-e ha ilyen nevelést kapott, ha így szocializálódott?

Haszan – ahogyan társadalmi elhelyezkedése és munkája megkívánja mindig kiáll és megvédi barátját, ami Amirt a szégyen és lelkiismeret legmélyebb bugyraiba húzza le.

Azt hiszem, hogy minden emberben megvan a csírája az elfogadásnak, a jobb életre való reménynek, de ezt a megfelelő keretek között gondozni kell, hogy egészségesen fejlődjön, melyben rengeteg változás és modern szemlélet rejlik. Ezt ez a regény is hűen tükrözi.

Az elfogadó iskolának személyiségfejlesztő attitűdöket is kell tanítania, nem csak tudományokat. Hiszen Amir okos volt, olvasott míg Haszan eredendően jószívű volt, de egyáltalán nem kapott iskolai nevelést. Mindezek ellenére barátok voltak, szerettek együtt lenni, sok mindent tanítottak egymásnak és mégis ott lebegett közöttük a láthatatlan fal.

A regény egyik fő motívuma a papírsárkány eregető verseny. Mintegy szimbólumként van jelen a történetben, mintha az etnikumok közötti ellentétet, az elfogadás és multikulturális nevelésre való törekvés reményeként jelenne meg.

A papírsárkány eregető verseny nagy hagyománnyal rendelkezett Afganisztánban, minden évben megrendezték és a lényege az volt, hogy a nyertes páros – egy eregető, a másik a lehullott sárkányokat összeszedő sárkányfutó – marad egyedül a saját sárkányával az égen.

Amir nagyon szeretne nyerni, hogy ezzel közelebb kerüljön rideg apjához, hogy végre felnézzen rá.
A versenyt megnyerik és az utolsó leesett sárkányt Haszan megszerzi. A két fiú összehangolt játéka viszi őket győzelemre, melyben nincsenek határok, hierarchia, sztereotípia.

Az utolsó, kék sárkány begyűjtése alkalmával Haszant sarokba szorítja a környék jómódú fiataljaiból álló kis banda, akik erőszakos, agresszív fellépésükkel zsarolnak és sakkban tartanak bárkit. Persze nekik is megtetszik az utolsó sárkány és a hovatartozásbeli kérdéskört és testi erejüket felhasználva Haszant megerőszakolják.  Amir Haszan után siet és egy eldugott sikátorban éri utol, miközben a banda sarokba szorítja és szemtanúja lesz a történteknek. Ez a momentum lezárja a könyv és ezzel együtt Afganisztán békés éveinek történeteit.

A történetben ennél a kritikus résznél is érezhetjük, hogy Afganisztán szellemi és kulturális csúcspontján is milyen szélsőséges és hierarchikus berögződések, tettek és felfogások, megszokások alakították az emberek nézőpontját, viselkedését.

Amir nem tud megbirkózni saját magával szemben érzett gyávaságával, lelkiismeret furdalásával és persze a történtekkel valamint Haszan túlzottan is rendes, hűséges személyiségével.  Frusztrációját Haszan és édesapja elűzésében véli oldani. Ezután kitör a forradalom, mely puccshoz vezet, az orosz haderő elfoglalja Kabult és egész Afganisztánt. Még ezelőtt nem sokkal Amir és apja becsomagolnak, házukat apja barátjára bízzák és egy teherautó platóján Pakisztánba menekülnek, onnan pedig egészen Amerikáig. 

Hatalmas különbségek tátongnak egykori életüket tekintve – békében ugyan, de egy középosztálybeli életet élnek egy idegen országban, mely befogadta őket.
Afganisztánba nem mennek már vissza, időközben nem nyugodtak az indulatok, a tálibok uralják egykori hazájukat.
Hétvégente bolhapiacozással egészítik ki jövedelmüket, ahol megismerkednek egy afgán családdal. Amirnak megtetszik Soraya, a házaspár lánya, akiről az a hír járja, hogy volt más férfival esküvő előtt.
Amir apja időközben beteg lesz, tüdőrákot diagnosztizálnak nála. Első kezelőorvosáról kiderül, hogy felmenői oroszok voltak, így megtagadja a kezelést. Amir így új orvost keres apjának, de már késő. Időközben összeházasodnak, és miután Amir apja meghal, San Francisco-ba költöznek.

Sok évnyi próbálkozás után feladják a gyermekprogramot, időközben Amir első regényének kiadását ünneplik, mikor Rahim khan, apja barátja telefonál Pakisztánból. A férfi halálos betegségére hivatkozva elhívja Amirt, hogy utoljára lássa.
Rahim khan mesél a jelenlegi afgán helyzetről, Haszanról és apja titkáról, melyre sok-sok év után most derül fény.
Amirt sokként éri régi barátja halála, és az, hogy Haszan a testvére volt. Apja hazugsága, mely szigorú erkölcsi tanításának szembeköpése és Haszannal való bánásmódja még mélyebbre süllyeszti önmagával szembeni lelkiismeret furdalásában és önostorozásában.
Az utóbbit választja. De a bürokrácia útvesztői őt sem kímélik. Hiába amerikai állampolgár – az afgán lehetetlen helyzetet nem lehet rögtön megoldani, legalább egy évig ott kell hagynia a gyermeket egy otthonban. Amir időközben megígéri Sohrabnak, hogy nem hagyja el, mégis úgy tűnik, ez a megoldás. A fiú nem tudja ezt feldolgozni és öngyilkosságot kísérel meg. Soraya időközben jó hírekkel szolgál, apja elintézte, hogy a fiút beengedjék Amerikába.
Sohrab lassan fizikailag felépül és új családja, otthona lesz Amirék személyében, de lelke a regény végéig nem gyógyul meg.
A történetet keretbe foglaló papírsárkány eregetés immáron San Francisco-ban tűnik fel, hónapokkal később. A parkban játszanak, amikor Amir megpróbálja bevetni áttörésként a fiúnál, aki ugyan még mindig néma, de fél mosollyal üdvözli a játékot, mellyel a regény zárul.

Ezt a regényt szimbolikus útmutatóként érzékelem, mely olyan iránymutatás, ami a nyugati világot állítja szembe a közel keleti világgal.

Khaled Hosseini 1965-ben született Afganisztánban, édesapja diplomata volt, kiskorában Franciaországba szólította a munka, így családostul kiköltöztek oda, majd onnan menedékjogot kértek Amerikába. Az egyetem után Kaliforniában helyezkedett el, mint orvos. 2003-ban debütált Papírsárkányok regénye, mely olyan nem várt, nagy sikert aratott, hogy felhagyott orvosi karrierjével és idejét azóta is az írásnak szenteli.

Könyveiben afgán szereplőkkel, felhasználva emlékeit jelennek meg a főszereplők, részint afgán, részint amerikai környezetben.

Jelenleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jószolgálati nagykövete.

Megjelent könyvei:

- Papírsárkányok, 2003.

- Egyezer tündöklő nap, 2007

- És a hegyek visszhangozzák, 2013